1%

Dr. Böröcz Enikő

Mihályfi Ernő szerepe a Magyarországi Evangélikus Egyház életében

Bér 2010. február 27.

BEVEZETÉS

Mihályfi Ernő - eredeti nevén Mihalovics - neve a kilencvenes évek eleje óta végzett kutatásaim során nagyon sokszor felmerült. Az Ordass-történetben legkevesebb kétféle szerepe volt. A Magyarországi Evangélikus Egyház [MEVE] történetében betöltött szerepéről munkahelyemen az Evangélikus Országos Levéltárban [EOL] fellelhető források alapján tájékozódtam. Ezen felül átnéztem az interneten róla hozzáférhető anyagokat. Végül elolvastam egy saját munkáját, amely lényegében egy, a publicisztikáit tartalmazó kötet volt. [1] A Kádárkorszak legújabb kori megítélését is igyekeztem szem előtt tartani. Ha az ember egyetlen személy értékelését akarja elvégezni, - legyen szó egyéni, történelmi, egyháztörténelmi - értékelésről akkor többféle dolgot kell egyszerre szem előtt tartania. Egyrészt adva van annak a személynek a saját családi, továbbá közösségi - világi és egyházi - háttere, az ebben illetve ebből kinövő élet és a megvalósult életpálya. Mihályfi esetében ennek legfontosabb helyszínei: Bér, Szeged, New York, Budapest, egy ausztriai menekülttábor, majd ismét Budapest. Mivel a feladatom az egyháztörténelmi értékelés, ezért az életpályának az egyházi szolgálattal kapcsolatos részeit veszem inkább nagyítóüveg alá. Azonban a tisztánlátás kedvéért röviden át kell tekinteni Mihályfi személyi, politikai, társadalmi megnyilvánulásait, amelyekben fejlődés és visszafejlődés egyaránt található. Egyházpolitikai látásmódja, és a belőle fakadó gyakorlat - ellentétben a politikai viszonyulásaival - nagyon is egységes. Mihályfi az evangélikus laikus személy számára elérhető legmagasabb tisztséget az egyetemes illetve országos felügyelői hivatalt töltötte be 1952 és 1956 illetve 1958 és 1972 között.[2] Ezeket a korszakait kell legközelebbről szemügyre vennünk. Még egy dolog bevezetésül! A kommunista diktatúrát, annak személyeket, családokat, nemzetet, hazát, - benne az egyházakat - saját törvényei szerint megváltani kívánó, összességében szinte végzetes módon romboló tevékenységét nem pusztán a történelemkönyvekből, hanem családunk történetéből nagyon jól ismerem. [3] Azonban keresztyén emberként, keresztyén egyháztörténészként két dolgot mindig szem előtt kell tartanom! Az egyik az, hogy nekünk keresztyéneknek nincs jogunk a saját szenvedéseinket a legnagyobb szenvedő, Jézus Krisztus megváltó szenvedése fölé emelni. Mások megtehetik, sajnos bőségesen meg is teszik, mi nem követhetjük őket ezen az úton! A másik dolog ebből következik éspedig az, hogy földi igazságkereséseink közepette szem előtt kell tartanunk azt, amit egy amerikai költő, a kiélezett helyzetben a polgári engedetlenség gondolatának gyakorlója, Henry David Thoreau így fogalmazott meg: "Az igazságot mondani azt jelenti, hogy szeretettel szólni." [4] Egy keresztyén egyháztörténész számára ez azt jelenti, hogy semmit hozzá nem tenni, semmit belőle el nem venni. A Biblia a Szentírásról ugyanezt mondja. Ha ezt az igazságot alkalmazzuk, akkor esélyünk lesz egy megközelítőleg reális kép megrajzolására. A kutatások eredményei csak ezen az úton járva állhatnak a gyógyítás és nem a rombolás szolgálatába.

I. Kétféle egyházi kortársi vélemény

Káldy Zoltán püspök: "Tudom, hogy mit köszönhet egyházunk Mihályfi Ernőnek. Hogy egyházunk azon az úton jár, amelyet a püspökök, lelkészek és hívek az egyetlen helyes útnak ismernek el, azt nagy részben neki köszönhetjük."[5] A temetésén, amely nem egyházi szertartással történt, Káldy Zoltán civil-ruhába öltözve mondhatott néhány szót. Többek között a következőket: "Isten iránti hálával mondjuk el koporsója mellett, hogy ami a felszabadulás óta egyházunkban előremutató, a szocializmusban folyó szolgálatunkat segítő történt, abban Mihályfi Ernő munkája, szeretete, ereje, bölcsessége és hazafisága benne van. Sokunknak a fülébe cseng ez a mondata: ťEgy nyelvet ismerek : a tisztességes, az őszinte, az igaz emberek nyelvétŤ."[6] Ugyanebben a szellemben íródott róla az Evangélikus Életben megjelent visszaemlékezés.[7] Ebben megemlegették azt, hogy ifjúkorában a Luther Otthonban lakott, és onnan indult az első Tanácsköztársaság vörös hadseregébe. Idézték a saját szavait: "nagyon őszintén vallomást teszek arról, hogy soha, egyetlen pillanatig sem éreztem ellentmondást a két szolgálat: az állam és az egyház érdekében végzett munkám között. Teljes volt a harmónia, hiszen közös, azonos a cél."[8] Utóda, az új országos felügyelő, dr. Fekete Zoltán véleménye. "Meghatódottan állok ma itt, amikor olyan nagy előd munkáját kell átvennem, amilyen Mihályfi Ernő volt. Az ő családi hagyományai, ifjúkori tapasztalatai, magasra ívelő politikai pályája, rendkívüli szellemi képességei, szimpatikus, kedves és csendes modora, valamint elmélyült bölcsessége szükségessé teszik, hogy megrendülten mérlegeljem, vajon szerény képességeim alkalmassá tesznek-e egy ilyen nagy államférfi, publicista és országos felügyelő utódlására."[9] Mindezekkel frontálisan ütköznek Ordass Lajosnak, - az MEVE 1945 és 1978 közötti törvényes püspökének - kijelentései. Szerinte, a Mihályfi féle figurák a politikai terrornak, az összeesküvési pereknek és nem utolsó sorban saját gerinctelen politikusi magatartásuknak köszönhették magasba jutásukat. Ők voltak azok, akik a "jókor voltak jó helyen" elvnek köszönhetően zsíros állásokba ültek bele. Ordass ún. "együttműködő elemeknek" nevezte őket. Sok szópárbaj jellemezte Ordass és Mihályfi kapcsolatát. Ezek többsége akkor történt, amikor Mihályfi még semmiféle szerepet nem töltött be az MEVE életében. Ezek közül kettőt idézünk. 1948. március 18-án Ordass a következőt mondta a Szabó József püspök balassagyarmati iktatásán az egyház személyi megújulását követelő, illetve a reakció "bújtatás" vádját hangoztató Mihályfinak. "Tudomására adtam [ti. Mihályfinak. B. E.]... hogy magyar evangélikus egyházunk négyszáz év óta sok küzdelmet vívott meg. Az ellenreformáció, az uralkodóház abszolutizmusa miatt egyházunk sokszor hordozta az elnyomatás terhét. De mind e szorongattatások között sem engedte soha meg, hogy valaki kívülről szabja meg neki, hogy akár lelkészi, akár világi vonalon kiket állít az egyház szolgálatába. Ma is bajosan tarthatja az egyház elfogadhatónak azt az igényt, hogy az egyházon kívüli akarat szabja meg, hogy kik azok, akik az egyházban szolgálhatnak."[10] Azt a vádat pedig, hogy az evangélikus egyház a maga egészében a reakció gyűjtőhelye lenne a következőképpen utasította vissza: "Amióta az Úr Jézus Krisztus az egyházat megalapította és követeit elindította, azóta az egyház mindig Isten vigasztalását közvetítette azok felé, akiken nehéz volt a kereszt súlya. Mihályfi maga is láthatta, hogy 1943-44-ben evangélikus templomaink a fővárosban legtöbbször félórával az istentisztelet kezdő időpontja előtt tele voltak zsidó származású emberekkel. Akkor ők voltak roskasztó teher alatt. Ezek az emberek legnagyobb részben nem is voltak egyházunk tagjai. Egyházunk mégsem utasította ki őket templomainkból. A lelkészi hivatalokból sem. Tudta az egyház, hogy akkor nekik volt szükségük az evangélium vigasztalására és a keresztyén szeretetre. Ha az egyház igehirdetésére ma azok gyülekeznek egybe, akiket a mai élet próbál meg erejüket meghaladó terhekkel, akkor senkinek sincsen joga ebben a tényben politikai reakciós szervezkedést szimatolnia. Mi nem vagyunk hajlandók a megpróbáltatás alatt élő embereket - ebben az esetben tehát saját hittestvéreinket - templomainkból kitessékelni, bármiképpen vélekedjenek is emiatt felőlünk politikai oldalon."[11] Még egy utolsó példa, amely viszont Ordass Lajosnak a püspökségbe történő visszajövetele utáni időszakhoz kapcsolódik. Ebben az időben Mihályfi már az MEVE egyetemes felügyelője volt. Az utólag ellenforradalmi összeesküvésnek nevezett 1956. november 3-i értekezleten Ordass szólt arról, hogy Mihályfi Ernő és Darvas József esetében, mivel őket az államhatalom kényszerítette az egyházra, megfontolás tárgyává kell tenni, hogy velük mi történjen. A jelenlévők egyhangúan megállapították, hogy az említett személyek "... nem egyházi működésük és egyházszeretetük alapján kerültek tisztségükbe. Indítványozza, [ti. Ordass! B. E.] hogy testvéri keresztyén hangnemben közöljük a két felügyelővel az egyház közvéleményét és kérjük meg őket arra, hogy közegyházi érdekből üresítsék meg ezeket a tisztségeket. Reméli, hogy be fogják látni ennek szükségességét és nem fognak nehézségeket támasztani."[12] Ordass Lajos annak ellenére beszélt így, hogy Mihályfi 1956-ban, Horváth János utasítására intézte az ő rehabilitációját. Sőt saját kezébe vette Ordass financiális kárpótlásának az ügyét is.[13] A legújabb időkben is folytatódott a Mihályfi személyét és munkásságát taglaló vita. Kristóf Attila, újságíró a Magyar Nemzet 2008. augusztus 23-i számában egy nagyon egyoldalúra sikerült Mihályfi cikket jelentetett meg. Teljesen negligálta mind Mihályfi "politikai színeváltozásait", mind pedig az MEVE életében betöltött visszahúzó jellegű szerepét.[14] Erre válaszul született meg Boleratzky Lóránd evangélikus egyházjogász cikke, amely Janus-arcú felügyelőről szól.[15] A cikk megemlegette Mihályfi kétes szerepét Ordass Lajos második - végleges - eltávolítása ügyében.

II. Mihályfi Ernő "politikai színeváltozásai" Excurzus 1. 1. A családi környezet Mihályfi Ernő édesapjáról, Mihalovics Samu béri esperes-lelkészről a következőket szabad mondani. Egész lelkészi pályáját egyetlen faluban - Béren töltötte el - ideiglenes, majd rendes segédlelkész, végül parókus lelkész lett. Lelkészavatási/ordinációs életrajza, nem magyarul, nem szlovákul, hanem latinul íródott, éspedig nagyon szép, olvasható kézírással. [16] Évtizedekig esperesként is szolgált. Tehát nem lehet azt mondani róla, hogy bezárkózott volna a béri paplak falai közé, vagy eltemetkezett volna a Bérhez tartozó hatalmas szórványban. Utóda, Révész László, a gyülekezet 1900 és 1950 közötti történetének írója többek között a következőket írta róla: "Az egyházi ortodoxia híve, aki minden fajtájú liberalizmustól, de pietizmustól is távol tartotta egyházközségét. Nevéhez fűződik a béri templom átépítése, a bokori és kutasói tanítói lakások és a kutasói iskola felépítése, a béri és bokori harangok beszerzése. Mint tisztalátású, nagy tehetséggel megáldott lelkész - püspökjelölt - különösen, gazdasági, pénzügyi, jogi, egyház-közigazgatási vonalon az egész egyetemes egyházban ismert neve volt. Hívei atyjukat tisztelték benne. Gerinces magatartású, megalkuvást nem tűrő ember."[17] Megalkuvást, sőt sokszor ellentmondást sem tűrő természetének nyomát őrzik azok a levelek, amelyekben különféle témákban protestált, és az esetek egy részében lemondását is azonnal felajánlotta. Felesége, Szluika Lenke, a gyülekezetben az ifjúsági munka elindítója volt. Mihalovics Samu ottléte alatt szlovák és magyar lelkészi szolgálat egyaránt volt a gyülekezetekben.[18] Aktív lelkészként, - nyugdíjazására várva - halt meg1943. július 31-én. Gyászjelentésén három fia közül Ernő fia már a Mihályfi nevet viselte.[19] Gyászjelentésén Mózes 1. könyvéből Jákób, azaz új nevén Izrael szavai olvashatók: "Íme én meghalok, de az Isten veletek lesz." I. Mózes 48,21.[20] Temetésén Csengődy Lajos főesperes illetve Szekej András egyházasdengelegi lelkészek szolgáltak. Mindketten a későbbi kommunista hatalom ellenfelei, az elhunyt jó barátai. 2. Mihályfi politikai állásfoglalásai Mihályfi Ernő édesapja halála pillanatában már a szegedi egyetemen művészettörténelemből doktorált, újságírással foglalkozó, Amerikát is megjárt, másodszor nősült, egy gyermekes fiatalember volt.[21] Eleinte a Magyarország című, polgári-konzervatívnak tartott, majd az Est című liberális beállítottságú lapoknál dolgozott.[22] 1942-ben tagja lett a Független Kisgazdapártnak, sőt alapító tagja az akkor már erősen baloldalra húzó Magyar Történelmi Emlékbizottságnak is. [23] Mindezt egy független, szuverén értelmiségi gondolkodó pályájának lehet nevezni, amelynek vállalásához, folytatásához akkoriban egyfajta civil kurázsi, és ennek következményeként még a konfrontálódást is vállaló magatartás kellett. Ebben az aránylag még egységes és nyomon követhető pályában a nagy törés akkor következett be, amikor Mihályfi Ernő a Független Kisgazdapárt ún. balszárnyának tagjaként 1947 júniusában a Magyar Kommunista Párt [MKP] egyik vezetőjének, Kállai Gyulának felajánlotta a párt hozzá hasonlóan gondolkodó részének az együttműködését. Ezzel párhuzamosan kemény bírálatban részesítette a Nagy Ferenc és társai által képviselt vonalát. Ígéretet tett arra, hogy könyörtelenül kiirtják az ehhez a vonalhoz tartozókat. Utalt ugyan a kommunista és a kisgazda pártok programjai és végső céljai közötti eltérésekre, azonban ez nem változtatott azon, hogy a legteljesebb együttműködést ígérte. [24] Ettől kezdve sodródott abba az irányba, amelyen végül odáig jutott, hogy Kádár János szavaival élve a "párton kívüli bolsevik" szerepében szolgálta ki a pártállamot.[25] 3. Mihályfi két politikai illegalitása 1944; 1956. Mihályfi Ernő hosszú pályafutása alatt kétszer vonult illegalitásba. Először: az 1945-öt megelőző politikai tevékenységének köszönhetően 1944 márciusában. Ekkor - feleségével és kisfiával - visszatért Bérre, ahol egy volt osztálytársánál, egy a falu szélén álló parasztházban húzta meg magát. Itt élte át Magyarország szovjet megszállását, amelyet ezután egész életében élete legnagyobb élményeként emlegetett, egyszerre, mint saját személyes és országa felszabadulását. [26]Az általa világi és egyházi környezetben többször előadott saját felszabadulási története valószínűleg igaz is lehetett. Azonban tökéletesen negligálta azt a tényt, hogy a magyar nép többségének pontosan az ellenkezője jutott "a nagy felszabadulásból" Néhány mondat ebből a történetből: "amikor az első szovjet katonát megláttam: az töltötte be egész tudatomat és érzéseimet, hogy soha többé nem kell félnem, soha többé nincs mitől félnem…A falusi lányok levetetették nagyanyáik fekete ruháit és lemosták arcukról a hamut, amivel az előzetes rémhírek hatására öregasszonyokká maszkírozták magukat. A kisfiam lázas betegen feküdt. Egy szovjet katona leült az ágya mellé és játszani kezdett vele. Beszélgetni nem tudtak, nem értették meg egymás szavát, játék nem volt. A katona leakasztotta válláról géppisztolyát, kiszórta belőle a takaróra a golyókat és szétszedte darabjaira a fegyvert. Ezzel játszottak. De előbb még a katona megkérdezte, hogy nincs-e fasiszta a lakásban és kívül a ház falára felírta, hogy ťakna nincsenŤ."[27] Mihályfi nagy lelkesedéssel fűzte hozzá: " A szovjet hadsereg a világtörténelem első humanista hadserege."[28] Mihályfi Ernő második illegalitásba vonulása - az 1947-ben, a kommunista hatalomátvételt követő, és azokat kritika nélkül kiszolgáló magatartásának köszönhetően - 1956 októberében következett be. Október 25-én még Budapesten volt, majd október 28-át követően elhagyta az országot. Ugyanis az volt az a nap, amikor Oskar Helmer osztrák belügyminiszter általános menedékjogot kínált minden magyar menekültnek. Mihályfi Ernő ausztriai megjelenéséről eddig két forrásból értesültünk. Az egyik Szépfalusi István, akkoriban Bécsben élő evangélikus lelkész visszaemlékezése. Szerinte: "Mihályfi és családja minden bizonnyal annak az 1956. október 28-31 között érkezett és Ausztriában politikai menedékjogot kért 780 személy egyike lehetett, akik zömmel előzőleg az Államvédelmi Hatóság, avagy közvetlenül az államhatalom beosztottja volt. Feltételezhető, hogy esetleg csak 1956. november 1-e és 3-a között kért menedékjogot… Mihályfi Ernő 1956. november 4-t követően - feltehetőleg azonos év karácsonyakor, avagy azután tért vissza Ausztriából Magyarországra."[29] Egy másik forrás az amerikai evangélikus központi levéltárában, Chicago-ban került a kezembe. Itt egy Ordass Lajos püspökhöz intézett levél található, Ordass válaszával együtt. Az amerikai lutheranizmus vezetői értesítették Ordass Lajost, hogy Mihályfi az USA-ba kért menedékjogot, és úgy mutatkozott be, mint az MEVE egyetemes felügyelője. Ordass azt válaszolta, hogy az amerikaiak befogadhatják, azonban az MEVE belső ügyeibe soha többet nem szólhat bele.[30] Mihályfi Ernőnek az Ausztriából történő visszatérését követően egészen haláláig két "politikai vesszőparipája" maradt. Az egyik változatlanul a "elszabadulás",  ehhez kapcsolódóan a szovjetmagyarbarátság. Azonban az orosz irodalom és művészet igazi nagyjairól nem sokszor írt. A másik éppen 1956 lett. A magyar forradalmat nemes egyszerűséggel többször is "lefasiztázta". Mint a szocialista realizmus nagy támogatója, tiszta szívből drukkolt azért, hogy az általa agyon dicsért Uitz Béla, Moszkvában élő festőművész elkészítse hatalmas freskóját 1956-ról. Nagy álma volt, hogy: "Örökítse meg egy freskó a parlamentben az ellenforradalom fölött aratott győzelmünket."[31] Ez az álma, ha más módon is, de mégiscsak megvalósult. Ugyanis: Fritz Cremer kelet-német szobrászművész "Magyar víziók" címmel litográfiasorozatot készített ".. a magyar ellenforradalom gonosz lázadásáról. Reprodukciókban, német lapok nyomán magyar lapok is közölték akkor ezeket a képeket… Az egyik képen gyertyák égnek a bérház ablakaiban, az ablak előtt kopár, őszi fák ágain dögkeselyűk leselkednek. Nincs ráírva, de tudtuk a dátumot: 1956. november 1. S ugyanennek az éjszakának víziója volt a másik kép is: az egyik dögkeselyű fején királyi korona, szárnyai alatt püspöksüveges főpap lopakodik előre, vállán puska lóg, az utcán halott katona fekszik, szája bajonettel van átverve, mellén félig elégett Leninarckép. Egy harmadik képen előtérben a püspöksüveges, mögötte egy másik sötét alak királyi koronával, elől dollárzsákok, a kép jobb oldalán fejjel és lábbal akasztott emberek lógnak, őszi fákon. Egy következő képen püspöksüveges, báránybőrbe bújt farkas lopakodik." Mihályfi hozzáfűzése: "Bizonyíthatjuk, hogy az ő képein látható farkasok és dögkeselyűk settenkedtek, gyilkoltak, vonítottak és vijjogtak Magyarországon, azokon a napokon és azokon az éjszakákon."[32]

Ahogy távolodott 1956 emlékétől, Mihályfi is átvette a Kádár-korszak konszolidációra törekvő hangnemét. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig publicisztikáját egyre inkább ez a hang kezdte jellemezni. Országgyűlési képviselőként szűkebb pátriájáért, Nógrád megyéért  ezen belül Bér községért  is igyekezett sok mindent tenni. A község villamosítását, autóbuszjárat indítását Aszódra, illetve Budapestre , mindezt lelkesen támogatta. A Hazafias Népfront; a Szovjet-Magyar Baráti Társaság illetve a Magyar ENSZ Társaság; és nem utolsósorban a Magyar Nemzet szerkesztősége ezek voltak azok a helyek, ahol rendkívüli aktivitást fejtett ki. Élete utolsó időszakában problémái támadtak az Aczél-féle három T-s - támogat, tűr, tilt - stratégiával, amely szerinte a "halandzsát" is megtűrte.[33] Excurzus 1 A béri gyülekezet és a szovjet megszállás Ha rákérdezünk arra, hogy Béren és környékén tényleg csak csupa gyönyörű történetet tudnának elmondani az akkor élők a szovjet csapatok bevonulását követő a helyzetről, a válasz mindenképpen az, hogy nem. Annak ellenére így van ez, hogy a saját kutatásaim a következőt mutatják. A magyarországi evangélikus egyházi szenvedéseket illetően a legtöbbet a német, azt követően a magyar, végül a szlovák hátterű gyülekezeteink szenvedtek. Ez utóbbiak ugyanis többségükben képesek voltak kommunikálni a szovjet megszállókkal. Természetesen kivételek itt is akadtak. Ami a béri illetve környékbeli tapasztalatokat illette, itt a legmegbízhatóbb tudósítás a gyülekezet akkori lelkészének történeti visszaemlékezése. Ha csak ezt összevetjük Mihályfi visszaemlékezésével, akkor is azt kell mondani, hogy a Mihályfi által festett kép - az esetek többségét illetőn - nem felel meg a teljes igazságnak. Révész László visszaemlékezését, illetve egy Kuthy Dezsőnek írt részletesebb levelét olvasva nagyon is úgy tűnik, hogy bőven akadtak problémák, mind a falu szovjet megszállása, mind pedig a csapatok elvonulása után. A front 1944. december 6-a és december 24-e között vonult át, ez alatt az idő alatt nem voltak istentiszteletek. Az istentiszteleti látogatottság 30-35%-val megugrott a front elvonulását követően. A lelkészt, illetve a gyülekezetet ért károk közül a következőket írja a lelkész: "A lelkész könyvei a sárba tapostattak s a megszállók lovai összetaposták…A lelkész két palástja közül az egyiket elvitték."[34] Az épületeket illetően három templom illetve imaház kívülről sértetlen maradt, belülről illetve a kerítések a vandalizmus nyomait mutatták. "Elásva volt hat pénztári betétkönyv, 3600 Pengő értékkel és négy canonica vizitácionális jegyzőkönyv. Ezeket nem találtam meg a helyükön s eddig nincs meg."[35] Mindez megfelel a szlovák hátterű evangélikus gyülekezeteket ért kárfelsorolásnak. Azonban, egy nagyon rövid fellendüléstől eltekintve, amikor is a front elvonulása után az istentiszteleti látogatottság 30%-val megemelkedett, a gyülekezet lelki élete lefelé menő tendenciát mutatott. A gyülekezet lelki életéről a 20. század elejéről azt írja a visszaemlékezés, hogy az ige hirdetése, a szentségek kiszolgálása eleinte tele templomok előtt történt, hűséges úrvacsorázók, kereszteléskor hat keresztszülő, ősi énekes liturgia, szlovák és magyar nyelvű szolgálatok egymást váltották. A háborút követően azonban kiderült, hogy a legnagyobb kár a lelkekben keletkezett. Révész László szavait idézzük egy Kuthy Dezső püspöknek írt leveléből: "A háború nagyon leleplezte az embert, megmutatta, kiben mi lakik. Híveimet most ismertem meg álarc nélkül. A háború szabadjára engedte a törvények által korlátozott és elfojtott ösztönöket és szenvedélyeket. Társadalom alkotta törvények nem léteztek, csak a lélek mélyén élő, Isten által adott törvények. Ezért kétféle káros hatása volt a pusztító erőknek: lelkiekben és anyagiakban. Szomorú és megszégyenítő esetei fordultak elő a más vagyonát képező dolgok eltulajdonítására, a harácsolásra és fosztogatásra."[36] A lelkész beszámolt arról, hogy Kutasó község Szalay nevű tanítóját teljesen kifosztották, a faluban élnek olyan nem evangélikus családok, akiknél fellelhetők a tárgyak egy része, és nem akarják visszaadni. "A vissza nem szolgáltatott oltárterítőkből egyesek ruhafélét varrtak."[37] Kutasón erős kommunista befolyás érvényesül, az ottani kommunista párt tagjai közül többen baptisták. Béren is jellemző a tárgyak vissza nem adása. Ugyanakkor vigasztaló körülmény, hogy a faluban a "lelkész és általában a lelki vezetők iránti nyílt tiszteletlenségre vagy fellépésre nem került sor."[38] Zárógondolatként azt mondta ki: "Nem a magunk erejében bízunk, hanem Abban, aki erőt adhat. Könyörgünk a hatalmas Istenhez, hogy irgalmazzon megtépett és vérző hazánknak, egyházunknak."[39] Évtizedekkel később Révész László nekrológjában az őt búcsúztató lelkész írta le a következőt. Már december 6án kikergették családjával együtt a béri paplakból, a szovjet hadsereg pedig lovakkal és birkákkal együtt beköltözött ugyanoda. "A lelkészcsalád a híveknél kapott átmeneti szállást hónapokon keresztül."[40]

III. Mihályfi Ernő egységes egyházpolitikai megfontolásai

1948. augusztus 30-n, a Béren történt harangavatáson - a háromszázadik állam által ajándékozott harangról volt szó - Mihályfi nyíltan támadta Ordass Lajos püspököt. Kimondta, hogy az egyházak előtt lényegében kétféle út áll. Az egyik megrajzolásához, magát Rákosit idézte: " A katolikus egyház jelenlegi vezetői változatlanul a régi reakcióhoz húznak, még mindig azt remélik, hogy egy harmadik világháború véres borzalmai és pusztításai visszasegítik, őket a nyeregbe vissza szerezhetik az új gazdáktól a sokszázezer holdjaikat és vele együtt politikai befolyásukat."[41] A másik út: a református egyház útja. Ők megkötötték az államhatalommal az egyezséget az iskolák államosítása kérdésében, "és ezen túl is döntő személyi változások és az ezeket követő határozott megújulás útján építi az egyház helyét az új magyar társadalomban."[42] Ugyanakkor az evangélikus egyházzal kapcsolatosan megállapította, hogy vannak ugyan formális lépések a reformátusokéhoz hasonló jó irányban, azonban "eddig döntőszavú vezetői szellemében inkább a másik álláspontot képviseli. Mert azt tudomásul kell venni, hogy vagy az egyik vagy a másik választás lehetséges, harmadik út azonban itt sincs."[43]A feszültség okaként azt jelölte meg, hogy bizonyos vezetők nagyon passzívak, negatívak, húzzák az időt, "állandóan érezhető a feszültség, amely abból származik, hogy ezek a vezetők fenntartással élnek a demokráciával szemben. Mintha ők is a háborúra spekulálnának, amely demokráciánk ellenségeinek közös és döntő jellemvonása."[44] Mihályfi ultimátumot adott: " A legelső követelés tehát, hogy aki nem fenntartás nélküli híve új demokratikus társadalmi berendezkedésünknek, aki nem szereti ezt a rendszert, amely a nép felszabadulását hozta, és Krisztus szociális igazságait is megvalósítja, az álljon félre.[kiemelés a cikkben! B. E.] Ha egyházát igazán szereti, önként áll félre, mert be kell látnia, hogy különben csak árt egész egyházának. Ha pedig nem tudja ilyen önzetlenül szeretni egyházát, akkor félre kell állítani. Sértődötten nem lehet az egyházat vezetni."[45]A beszédben előkerült Berggrav norvég hitvalló püspök, aki ellenállt Hitlernek és Európát elözönlő gyilkos bandájának, és ezen a ponton, Ordass Lajosra utalva a következőt mondta: "... nem mindegy, ha egyik szerencsétlen makacsságú püspökünk a krisztusival azonos szociális igazságokat hirdető felszabadító humanizmussal szemben akar ellenállni, s ma akarja pótolni azt, amit Hitlerrel és zsoldosaival szemben elmulasztott..." [46] A cikkben az is szerepelt, hogy Mihályfi beszédének hatására lemondott Radvánszky Albert, Vladár Gábor és Mesterházy Ernő, Kapi Béla püspök már jóval előbb, és bejelentették, hogy Ordass lemondására is sor kerül.[47]

IV. Mihályfi Ernő egyetemes felügyelői tevékenysége: 1952 - 1956 ; 1958 -1972

Mihályfi Ernő lényegében egy, egyetlen ember által irányított ún. "belső egyházi puccs" révén került az egyetemes felügyelői székbe. Ottlyk Ernő - akkoriban még teológiai tanár, később püspök - 1952 február elején, az MEVE 1948-as zsinatának újra felvételét követően egy bejelentést tett az akkor már közel egy éve működő Állami Egyházügyi Hivatalnál. [ÁEH].[48] Ennek lényege az volt, hogy Ottlyk szerint a zsinaton világossá vált, hogy az akkori egyetemes felügyelő Reök Iván, Túróczy Zoltánnal és Szabó Józseffel karöltve, - Dezséry és az egyház haladó vonala ellenében - ki akarják sajátítani a zsinatot. "A jobboldal,  Reök vezetésével, - azzal tetőzte be a tevékenységét, hogy önmagát az államhoz hűnek mutatja, miközben az ÁEH felé kompromittálni akarják Vetőt és Dezséryt. Ugyanekkor ellenkező előjellel a hívek felé is le akarják járatni őket, és a többi haladó elemet". [49] Az ÁEH azonnal elcsapta mind a három Ottlyk által említett személyt. A két püspök esetében arra hivatkoztak, hogy elvesztették az államhatalom bizalmát, Reök Ivánt pedig felszólították, hogy lemondólevelében egyéb elfoglaltságaira hivatkozzon. [50] Mihályfi iktatására 1952. április 17-én került sor, éspedig rendkívüli egyetemes közgyűlés keretében. Vető Lajos az iktatás végző püspök Jézus Krisztusban testvérének nevezte az új felügyelőt. Egyháztörténelmi jelentőségű ténynek, Isten különös kegyelmének nevezte azt, hogy az MEVE történetében először egy evangélikus papnak a fia lett egyetemes felügyelő. Idézünk az iktató beszédből, amelyben kihangsúlyozódott ez a tény, hogy Mihályfi Ernő "... olyan valaki, aki gyermek és ifjúkorában megtapasztalta, mit jelent evangélikus papi család tagjának lenni. Emlékezetedből [ti. Mihályfiéból. B. E.] bizonyára nem mosódtak el azok az emlékek, amelyek azzal kapcsolatban maradtak meg benned, hogy láttad áldott emlékű jó atyádat, a melegszívű és igazságszerető nógrádi esperest, miként hordozta gyülekezetének és egyházának, népének gondjait."[51] A másik, amit Vető kihangsúlyozott az volt, hogy Mihályfi "... a mai magyar papi házból származottak közül a leghaladóbb hagyományokat és eszméket" képviseli, és ennek köszönhetően tölt be a "felszabadulás" óta nagyon fontos tisztségeket. Az iktatás során Mihályfi az Atya, Fiú, Szentlélek Istenre esküdött, és megígérte, hogy egyetemes egyházi és iskolai felügyelői tisztében hazája és egyháza törvényeihez, és annak tanításához alkalmazkodik, azokat megtartja és megtartatja. Ezt követően mondta el ünnepi székfoglalóját. Ez a székfoglaló azért nagyon fontos Mihályfi megértéséhez, mert ilyen hosszú beszédet sem előtte sem utána nem mondott többet. A beszédben először azt tisztázta, hogy súlyos felelősséget vesz magára ezzel a tisztséggel. Majd kijelentette, hogy akik rászavaztak, azok egyben "az új Magyarország építői is." Ezért: "Nincs és nem is lehet bennük semmi kettősség, tehát az ő arcukból tevődhetik csak össze az egyház igazi arca."[52] Beszédében azt is tisztázta, hogy akik rá szavaztak, azok két dolgot tudtak. Az egyik az ő politikai, a másik az ő egyházpolitikai állásfoglalása. A politikai állásfoglalás lényege: "hogy szenvedélyesen és egész életemmel vagyok [ti. Mihályfi. B. E.] híve népi demokráciánknak, mert szeretem hazámat és népemet és tudom, hogy ez az út a magyar nép egyetlen igaz és helyes útja."[53] Az egyházpolitikai állásfoglalás lényegét Mihályfi úgy fogalmazta meg, hogy "… ismeretes volt az a munka is, amelyet, mint egyházam egyszerű tagja [ti. Mihályfi. B. E.] végeztem annak érdekében, hogy az evangélikus egyház megtalálja harmonikus helyét a Magyar Népköztársaságban, hogy a nép egyháza beleilleszkedhessék a nép államába."[54] Harmadik megjegyzése az volt, hogy a béri paplakban "a sovinizmustól mentes hazafiságot" tanulta meg. Felügyelői programját abban összegezte, hogy a protestánsok, mint a gályarab-örökség továbbvivői mindig is a haladás oldalán álltak. Itt kicsit szembehelyezkedett Rákosival, aki azt mondta, hogy a protestánsok lényegében az 1848-as XX. tvc-et követően a haladás oldaláról átálltak a rossz oldalra. Mihályfi azt emlegette meg, hogy teljes egészében vállalja az 1948 augusztusában elhangzott béri beszédet. Utólag azt mondta róla, hogy abban semmi mást nem akart mondani, mint azt, hogy az egyházi vezetés ragadja meg az államhatalom feléje kinyújtott jobb kezét. Az egyezmények aláírását követően hatályba lépett a teljes vallásszabadság, és a teljes állami támogatás. Azt állította, hogy "... az állam, ezúttal első ízben egyházunk történelme során, nem kér tőlünk cserébe mindezért semmit. Nem kíván politikai szolgálatot, amelyet a kapitalista rendszerek mindig és mindenütt megköveteltek és megkövetelnek az egyházaktól, felajánlván érte a hatalomban való részesedés hazug, hamis, az egyház igazi lényegétől idegen illúzióját és halálosan mérgezett örömét."[55] Arra a kérdésre, hogy a protestantizmus haladó hagyományai mit követelnek az akkori Magyarországon Mihályfi válasza a következő volt: tanulási kötelezettsége, tájékozódás, mindez a jövő biztonsága érdekében. Csak ez a kettő teszi képessé a lelkészeket és hívőket, hogy különbséget tudjanak tenni "a béke birodalma", a Szovjetunió és a háborúra készülő imperialista országok között. Mihályfi szerint az igazi vallásszabadság a Szovjetunióban van, amely a "megvalósult szocializmus boldog országa". A székfoglalóra készülve Mihályfi enciklopédiákat illetve könyveket tanulmányozott, és ezekből nyerte azt az ismeretet, hogy igazi vallásszabadság csak a szocialista országokban létezik. Ugyanakkor a kapitalista világban üldözik azokat, akik mernek másként gondolkodni, példának Martin Niemöller lelkészt állította oda. Niemöllert az amerikai útján állandó zaklatások érték, mert ki merte jelenteni, hogy a SZU-ban mindenki a világbékét akarja, és hogy ott a legteljesebb a vallásszabadság. Mihályfi kifejezte a szolidaritását a nyugaton élő, elnyomott keresztyénekkel szemben, és felszólította a szocialista országokban élő keresztyéneket, hogy vállaljanak velük szolidaritást. Beszéde utolsó részében megmondta, hogy mindenkitől "Állandó, aktív, építő magatartást kér... mert látszategység és belső semlegesség mögött mindig felsorakozhat az ellenség. Belső megújulás nincs igazi belső szenvedélyesség nélkül s erre a legjobb példát Krisztus adja a keresztyéneknek."[56] Utolsó mondata arról szólt, hogy neki nem kell mást tenni, mint továbbhaladni ugyanazon az úton, a többieknek pedig csatlakozni.

V. Mihályfi egyetemes felügyelői megnyilvánulásai 1952- 1956, 1958-1972.

Mihályfi Ernő először 1952. április 17-én, az evangélikus egyetemes presbitérium ülésén, majd ezt követően 1954. március 11-én és 12-én tartott egyházegyetem tanácsa értekezleten tart először ún. megnyitó beszédet.[57] Utóbbi beszédében a Rákosi, majd Nagy Imre korszak áldásait emlegette, mondván, hogy "... a tömegek minden más időnél jobban érzik az új kormánypolitika előnyeit, érzik, hogy az új politika minden intézkedése a legszélesebb tömegek érdekében van, amikor mélységes bizalom fejlődik ki és erősödik népünk vezetői iránt. Ennek a nemzeti egységnek, amely kialakult, és amelynek tanúi vagyunk, része a mi egyházunk is. Ennek az egységnek, bizalomnak a tanújeleit naponta láthatjuk. Egy másik egyházi gyűlésünkön is hallottuk az egyházi vezetők vallomásait, hogy tapasztalhatják, hogy soha ilyen bizalom, agilitás, munkakedv nem volt a népben, mint amilyen most van, s amilyen most tapasztalható. Ott hangzott el, hogy az egyház nem elefántcsonttorony, hanem a népben és a népért van, amely most lobogó munkakedvvel végzi munkáját. Kenyérrel is él az ember. És ismerjük a püspökök múlt vasárnapi elhangzott szózatát, amely a legfontosabb feladatokra hívta fel az egyház minden tagját s a vezetőket kérte, hogy a munkában vegyenek részt. Ezért látom kiemelkedő jelentőségűnek ezt az ülést, amelynek feladata, hogy egyházunk életébe is biztosítsa a törvényességet. Az állam és az egyház érdekei teljesen azonosak… Az állam és az egyház érdekei mindenben azonosak annak a népnek az érdekeivel, amely az állam polgára és az egyház hívője. Az állam teljes segítséget ad egyházunk életéhez. Nem akarok kitérni arra, hogy mi történt volna egyházunkkal, ha ezt a segítséget nem kaptuk volna meg. Egy dologra szeretnék még rámutatni: egyházunknak van egy kiemelkedő hagyománya, Tessedik Sámuel munkája, élete, amelyet a népünk életében bekövetkezett fordulat különösen aktuálissá tesz; és nekünk minden erkölcsi és anyagi érdekünk kívánja, hogy ezt a haladó hagyományt kiemeljük, amelyet eddig elhanyagoltunk. Egyházunk feladata, hogy Tessedik emlékét, munkáját teljes fényében állítsuk egyházunk elé, reformgondolatait és tetteit s az egész népnek mutassuk meg, hogy majdnem kétszáz év előtt mit tett a nép érdekében egy evangélikus lelkész."[58] Következő felszólalása: 1954. augusztus 24. Felszólalásában arról szól, hogy az EVT KB-t meg akarják hívni Magyarországra, ezt hatalmas horderejű eseménynek tartja, és ezért az elnökség "nem kíván a maga hatáskörében ez ügyben intézkedni, hanem egyházunk legfőbb tanácskozó testülete elé terjeszti e nagyjelentőségű elhatározást."[59] A tanácskozás végén megismételte, hogy "mind erkölcsi, mind anyagi lehetőségeink megvannak arra, hogy szélesen és szabadon érintkezhessünk nyugati keresztyén testvéreinkkel és teljesíthessük a nyugati keresztyénség iránti szolgálatunkat."[60] Mihályfi a galyatetői konferencia rendezőbizottságába is belekerült. A felszabadulás évfordulói mellett, március 15; március 21; április 4; november 7; ezek voltak Mihályfi Ernő kedvenc évfordulói. "A Magyar-Szovjet barátság hónapja is a március és minden napja külön ünnep számunkra. Sorra kapjuk a nagy ajándékokat a Szovjetunióból és a szovjet népek nagyszerű ajándékaival ajándékoznak meg bennünket ezekben a napokban, amelyeknek az ünnepei szintén április 4-e felé mutatnak. Ezeknek az ünnepeknek mindegyike egy-egy lépcsőfok a legszebb magyar ünnep felé."[61] "A mi hűségünk is kapcsolódjék bele egész népünk hűségébe és hálájába. Hálánk száll a szovjet hadsereg felé, amely 10 esztendővel ezelőtt felszabadította hazánkat és hálánk szálljon a szovjet kultúra, művészet felé, amely gazdagon megajándékozza a mi kultúránkat."[62] - És - "Nyugaton sötét múltunkat látjuk. Ha kelet felé utazunk, a Szovjetunióban és Kínában jövőnket és fejlődésünket látjuk."[63] A beszédben a német imperializmus, és annak veszélyei, illetve az egyháznak ezzel kapcsolatos kötelezettsége is helyet kapott. Ami az 1956-58-at követő munkásságát  19581972 között - illette, itt azt lehet mondani, hogy Mihályfi Ernő 1958. október 29-én jelent meg először újból egyházegyetem tanácsülésen. 1957. november 26-tól miniszteri biztos Grnák Károly személyében felügyelte a visszarendeződést, Mihályfi vezénylete alatt. Az 1957.december 23-i ülésen röviden megszólalt: "Mély szégyennel értesült arról, hogy az Egyházegyetem Tanácsa egyik-másik tagja azért nem jelent meg... az ülésen, mert ellenforradalmi ténykedés folytán őrizetben van. Ez az egész testületre rossz fényt vet."[64] Továbbá törvénytelennek nevezte az addigi vezetést, éspedig azért, mert "egyedül az evangélikus egyházban volt konzerválva az ellenforradalom által teremtett helyzet. Egyedül ez az egyház állott, mint egy sziget rendezetlen vezetés alatt. Most azt látja fő feladatának, hogy kivezesse az egyházat ebből a helyzetből. Meg akarja találni a kivezető utat a teljes egyetértés útját. A felelősséget pedig a mai nehéz helyzet miatt az egyházi bizottság azon tagjai viseljék, akik miatt a tárgyalások megszakadtak."[65] Többször megtörtént 1958 után, hogy Mihályfi Ernőnek a rangidős egyházkerületi főjegyzővel kellett üléseket vezetni, mivel egyik püspök sem volt jelen az értekezleteken. Ha a püspökök egyike jelen volt, akkor Mihályfi Ernő az esetek nagy részében csak megnyitotta az értekezletet, és azt követően nem szólt többé. Esetleg politikai évfordulókhoz közeledve szólalt fel. Hozzászólt viszont nagyon röviden olyan dolgokhoz, amelyek beleestek az érdeklődési körébe. Pl. 1961-ben, a finn-magyar kapcsolatok újraindulásakor felhívta a figyelmet arra, hogy az első magyar evangélikus delegáció elindulásával párhuzamosan "kezdődött el... a finn-magyar kulturális egyezmény végrehajtása, s a napokban utazik művészekből álló delegáció Finnországba.2[66] Tehát a gyűléseken munkája lényegében a megnyitás, bezárás illetve bizonyos aktualitásokra történő rámutatásban merül ki. Vető Lajos, Káldy Zoltán, Ottlyk Ernő mellett nem is volt szükség arra, hogy esetleg eligazító mondatokat mondjon. Ottlyk beiktatása napján Káldy püspököt a vele és az új püspökkel való szoros együttműködésre és egyetértésre intette. Amikor Káldy Zoltán vette át a vezető püspöki címet akkor kifejezte azt az óhaját, hogy "az eddigi gyakorlat szerint ezután is minden kérdésben együtt fognak határozatot hozni, véleményeiket D. Káldy Zoltánnal is egyeztetni fogják."[67] Káldy Zoltán hivatalba lépését követően még kevesebbszer szólalt meg, szinte teljesen átengedte a vezetést Káldy Zoltánnak. Olyannyira, hogy pl. az Egyezmény 20 éves évfordulóján csak az országos közgyűlésen szólalt meg. Akkori beszédében a "fekete reakció" - azaz az egyház oldaláról érkező bármilyen előjelű - ellenállás ellen szólalt fel. Ezzel párhuzamosan éltette a Magyar Népköztársaságot az egyházak felé mégis megmutatkozó nagyvonalúságáért. Egy alkalommal megjegyezte Káldy Zoltán megszólalását követően, hogy ez azért nagyon tetszett neki, mert egyáltalán nem volt egyházi beszéd. A jegyzőkönyvekben sokszor lehetett olvasni, hogy az ülésekre később érkezett, és még többször, hogy előbb eltávozott. Az is gyakran előfordult, hogy meg sem jelent, más elfoglaltságra hivatkozással. Kivételt jelentett ebben a sokszor olyan feltűnő módon megmutatkozó érdektelenségben az 1966-os zsinatra való készülés, illetve az azon történő részvétel. A zsinatot, amely az egyházi központosítás elvét vezette be "világtörténelmi jelentőségű eseménynek nevezte." Ugyanerről a zsinatról mértékadó világi történészek ma már úgy nyilatkoznak, hogy az nem volt más, mint a pártállam drasztikus beavatkozása az egyház legbensőbb életébe. "Az új egyházalkotmány a centralizáció szellemében született...A törvénykönyv preambuluma politikai hűségnyilatkozat volt a szocialista rendszer mellett, aminek teológiai alapjául ťa diakóniai teológiaŤ szolgált. Ugyanakkor nem határozta meg egyértelműen az egyház mibenlétét, és mellőzte az ősi alapelvet, miszerint az egyházban minden hatalom forrása az egyházközség. (Az egyházközség helyett bevezette a gyülekezet fogalmát)... Az 1966-os egyházi alkotmány jelentősen csökkentette az egyház autonómiáját, s ezért visszalépésnek tekinthető, aminek korrigálására csak az 1990-es évek elején került sor."[68]

Zárógondolatok:

Mihályfi Ernő a politikában a polgári, demokratikus vonaltól az egészen vonalas baloldali elkötelezettségig érkezett meg. Egykori politikai ellenfelei közül a legnagyobbat, Nagy Ferenc volt miniszterelnököt újra el kezdte felfedezni a magyar közvélemény. 2010. február 25-én, - a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján,- Budapesten a Ráday utca 9 szám alatt emléktáblát avattak a tiszteletére. Az egyházi szereplését illetően összefoglalóan azt kell mondanunk, hogy olyan egyházban gondolkodott, amelynek semmi mást kívánsága nem lehet, mint az, hogy elnyerje az éppen aktuális államhatalom kegyét. Ezzel a gondolkodásával valójában egy olyan egyház mellett korteskedett, amely minden diktatúra legjobb kiszolgálójává zülleszthető. A jobb, bal, liberális és globális diktatúrák ezeket az egyházakat szeretik, használják, de soha nem tisztelik. Tiszteletet csak az az egyház kap, amelyik minden esetben elmondja a rábízott üzenetet, és szükséges esetben elmeri mondani a keresztyén kritika és a keresztyén ajánlás szavát. Függetlenül attól, hogy kritikát, esetleg üldöztetést, vagy éppen megértést kap cserébe. Mihályfi legnagyobb evangélikus egyházi ellenfelét, Ordass Lajos evangélikus püspököt nem csak Berggrav norvég püspök, de a világ-lutheranizmus, és a világ-keresztyénség is a legjobbak között jegyzi.[69] Mihályfi világi és egyházi pályafutása lényegében a megalkuvás, a mindenkori status quo feltétel nélküli támogatásában merült ki. Mihályfi Magyarországból kis Szovjetuniót, az MEVE-ból pedig a baloldali politika szolgáló-leányát akarta faragni. Mint ilyen, nem lehet követésre méltó példa. Az MEVE Déli Evangélikus Egyházkerülete a maga részéről Ordass Lajos 1995 októberében kimondott végleges rehabilitációjában Mihályfi Ernő nevét az Ordass törvénytelen eltávolításáért felelősök között mondta ki. [70] Végül: ha teológiailag akarjuk Mihályfi szerepét megragadni, akkor azt kell mondanunk, hogy az MEVE, mint intézmény bizonyos dolgokat akár köszönhet is neki. Azonban Jézus Krisztus Magyarországi Evangélikus egyházát, annak legjobbjait mindvégig elnyomta és üldözte. Személye és munkássága örök figyelmeztetés az MEVE számára, hogy ti. nagyon fontolja meg, hogy kiket állít akár klerikus akár laikus oldalról az egyház szolgálatába. Azt is nagyon meg kell fontolni az egyháznak, hogy neki soha nem állt jól a vazallus-szerep, ha mégis vállalta, akkor mind a saját, mind a világ színe előtt megbukott benne. Áldássá csak a saját dolgát jól csináló, és ezen keresztül egyháznak, nemzetnek, világnak jó szolgálatokat tevő egyház válhat képessé.

1